Tony MacAlpine-hoz kétszer volt szerencsém, egyszer a Devil’s Slingshot produkció keretében, egyszer pedig Steve Vai mellett. A Steve Vai koncert remek volt, a Devil’s már kevésbé, Tony játékából kb. semmit nem lehetett hallani. Két albuma van meg, a Violent Machine, és a Chromaticity. Mindkettő albuma kitűnő, stílusilag az egyszerűség kedvéért nevezhetjük instrumentális neoklasszikus metalnak, amit teljesen egyedi, felismerhető módon játszik.

Fogós dallamok, gyors szólók, maximális zeneelméleti tudást visszatükröző (nem ritkán komplex) harmóniák, akkordmenetek jellemzik ezt a két albumot. Tonyról még azt kell tudni, hogy a billentyűn is „elboldogul”, ugyanúgy virtuóz szinten játszik rajta, mint gitáron. Ami nem véletlen, billentyűsként kezdte, fiatalon komolyzenét tanult (mindkét albumán játszik egy Chopin tételt). Szerintem korunk egy legnagyobb gitárosa mind technikai- mind zeneelméleti tudást tekintve.
Miután megérkeztem a helyszínre (az előzenekarokat lekésve), pár perc múlva már kezdődött is a koncert. Tony manapság 7 vagy 8 húros monstrum gitárokon penget, ilyeneket hozott magával ide is. Kísérőzenészei: a doboknál Aquiles Priester ült, basszusgitáron Bjorn Englen, gitáron Nili Brosh kísérte.

A dob-basszusgitár ritmusszekció az ezen a szinten elvárható feszességgel játszott. A gitáros hölgynek lehetett a legkeményebb feladata, ugyanis gyakran játszott a szólókban is szerepet. Vagy ugyanazt játszotta, mint Tony, vagy megosztották a szólamokat egymás között, amolyan ikergitár-szóló módjára. Tekintve, hogy Nili 23 éves, minden elismerést megérdemel, hogy ilyen remekül eljátszotta ezeket a -Tony tudását ismerve- csöppet sem egyszerű témákat.

És akkor térjünk az est főszereplőjére. Számomra a leglenyűgözőbb az volt, hogy mennyire könnyedén játszik Tony a hangszerein. Úgy értem, a gitáron és a billentyűn. Ugyanis rendre megcsinálta, hogy nóta közben, egy szélvész gyorsaságú gitárszóló végén odasétált a billentyűhöz, és ott is tekert egy jót. Majd vissza a gitárra.

Mivel gitáros szemmel/néztem hallgattam a koncertet, ezért önmagában nagy élmény volt egy ilyen kaliberű gitárost látni „akció” közben. Tony nem fogta vissza magát, hegyekben nyomatta a különféle pengetéses darálást, sweep-pickinget, sweep picking-tappinget, és ezek tetszőleges kombinációját. És mindezt olyan lazán, hogy simán elhiszem, hogy ezek eljátszása álmából felkelve sem okozna gondot.

Sajnos, az általam ismert albumokról nem játszott nótákat. Így pedig elég nehéz volt „fogódzót” találni a nótákon. Alapból elég nehéz, több hallgatást igénylő komplex dalai vannak, és koncert közben nem is jön ki minden szólam olyan tisztán, mint a stúdió felvételen. Most utólag meghallgattam a játszott nótákat a netről, és szerintem választhatott volna kicsit „felhasználóbarátabb” nótákat. A Violent Machine és a Chromaticity albumon is vannak már-már „satrianis” dallamokkal megtűzdelt tételek. Egy pár ilyen becsempészése könnyebben „emészthetőbbé” tette volna a koncertet.

Most, hogy így utólag hallgatom ezeket a nótákat, arra jutottam, hogy legközelebbre bizony alaposan fel fogok készülni. Ami persze nem fog nehézséget okozni, ugyanis a nóták remekek.

Sajnos, nagyon kevesen jöttek el, a színpad előtti tér fele-kétharmada telt meg. Hogy mi ennek az oka, azt jó lenne tudni.

Amúgy rengeteg inspirációt jelent számomra, amikor egy ilyen kaliberű gitáros jön el hozzánk. Már ki is próbáltam, hogy hol tartok a sweep picking-tapping motívumaimmal. Hmmm, még gyakorolnom kell.

Végezetül, álljon itt az egyik nóta,  a The Raven: