Ez az a szám, amit anno még kazettán rongyosra hallgattam, különösen a Baselban készült koncertfelvételt. Mind a mai napig rendkívül tetszik ennek a nótának a lendülete, sodrása, és persze (gitárosként) leginkább az, amit Mark Knopfler játszik benne. Az utolsó előtti versszak utáni rövid, de gyors és dallamos gitárszóló pedig az egyik legjobb szóló, amit valaha is hallottam, továbbá az egyik legnagyobb rejtély is volt számomra sokáig, hogy mit, és hogyan is játszik benne (mostanra már azért kitisztult, erről a kis szólóról lesz később egy bejegyzés, ahol részletesen bemutatom).
A nimesi felvételt linkelem be, több dolgot érdemes megfigyelni rajta. Egyik a rendkívül gazdag dinamikai árnyaltság, ahogyan a zenekar játszik. Vagyis nem szól mindig minden hangszer teljes hangerővel, hanem valamelyik hol szól, hol nem, vagy csak halkabban, stb. Ezáltal végig izgalmas és változatos marad a nóta, pedig több, mint 10 perces. (Mondjuk, Mark Knopfler ebben mindig is bivalyerős volt, és ez semmit nem csökkent az évek során, a mostani „arénás” koncertjén is hihetetlen hangerőbeli árnyaltságot mutatott be a zenekar.) Amennyiben saját nótákat is készítesz, érdemes ezt a szempontot is figyelembe venned, erre tökéletes példa ez a szám.
Másik figyelemreméltó dolog Mark frazírozása, vagyis ahogyan a szóló hangjait fűzi egymás után. (Itt most nem a nyújtásaira és az ujjal való pengetésére gondolok, mindkettő megérne egy külön misét.) Nagyon sokszor eljátszik egy motívumot, majd vagy egy az egyben megismétli, vagy kisebb változtatással ismétli meg, mintegy „belejátszva” a hallgatóság füleibe. A versszakok utáni szólóban figyelhető ez meg leginkább, persze más számaiban is alkalmazza ezt a technikát. Ezáltal a szólói is megjegyezhetővé, dallamossá, szinte dúdolhatóvá válnak. Amennyiben szeretnél izgalmas, különleges szólókat írni -ki ne szeretne- ez egy remek technika erre.