Gitároznijó.hu

Posts Tagged ‘koncert’

Tony MacAlpine-hoz kétszer volt szerencsém, egyszer a Devil’s Slingshot produkció keretében, egyszer pedig Steve Vai mellett. A Steve Vai koncert remek volt, a Devil’s már kevésbé, Tony játékából kb. semmit nem lehetett hallani. Két albuma van meg, a Violent Machine, és a Chromaticity. Mindkettő albuma kitűnő, stílusilag az egyszerűség kedvéért nevezhetjük instrumentális neoklasszikus metalnak, amit teljesen egyedi, felismerhető módon játszik.

 

Fogós dallamok, gyors szólók, maximális zeneelméleti tudást visszatükröző (nem ritkán komplex) harmóniák, akkordmenetek jellemzik ezt a két albumot. Tonyról még azt kell tudni, hogy a billentyűn is “elboldogul”, ugyanúgy virtuóz szinten játszik rajta, mint gitáron. Ami nem véletlen, billentyűsként kezdte, fiatalon komolyzenét tanult (mindkét albumán játszik egy Chopin tételt). Szerintem korunk egy legnagyobb gitárosa mind technikai- mind zeneelméleti tudást tekintve.
 

Miután megérkeztem a helyszínre (az előzenekarokat lekésve), pár perc múlva már kezdődött is a koncert. Tony manapság 7 vagy 8 húros monstrum gitárokon penget, ilyeneket hozott magával ide is. Kísérőzenészei: a doboknál Aquiles Priester ült, basszusgitáron Bjorn Englen, gitáron Nili Brosh kísérte.
 
A dob-basszusgitár ritmusszekció az ezen a szinten elvárható feszességgel játszott. A gitáros hölgynek lehetett a legkeményebb feladata, ugyanis gyakran játszott a szólókban is szerepet. Vagy ugyanazt játszotta, mint Tony, vagy megosztották a szólamokat egymás között, amolyan ikergitár-szóló módjára. Tekintve, hogy Nili 23 éves, minden elismerést megérdemel, hogy ilyen remekül eljátszotta ezeket a -Tony tudását ismerve- csöppet sem egyszerű témákat.
 
És akkor térjünk az est főszereplőjére. Számomra a leglenyűgözőbb az volt, hogy mennyire könnyedén játszik Tony a hangszerein. Úgy értem, a gitáron és a billentyűn. Ugyanis rendre megcsinálta, hogy nóta közben, egy szélvész gyorsaságú gitárszóló végén odasétált a billentyűhöz, és ott is tekert egy jót. Majd vissza a gitárra.
 
Mivel gitáros szemmel/néztem hallgattam a koncertet, ezért önmagában nagy élmény volt egy ilyen kaliberű gitárost látni “akció” közben. Tony nem fogta vissza magát, hegyekben nyomatta a különféle pengetéses darálást, sweep-pickinget, sweep picking-tappinget, és ezek tetszőleges kombinációját. És mindezt olyan lazán, hogy simán elhiszem, hogy ezek eljátszása álmából felkelve sem okozna gondot.
 
Sajnos, az általam ismert albumokról nem játszott nótákat. Így pedig elég nehéz volt “fogódzót” találni a nótákon. Alapból elég nehéz, több hallgatást igénylő komplex dalai vannak, és koncert közben nem is jön ki minden szólam olyan tisztán, mint a stúdió felvételen. Most utólag meghallgattam a játszott nótákat a netről, és szerintem választhatott volna kicsit “felhasználóbarátabb” nótákat. A Violent Machine és a Chromaticity albumon is vannak már-már “satrianis” dallamokkal megtűzdelt tételek. Egy pár ilyen becsempészése könnyebben “emészthetőbbé” tette volna a koncertet.
 
Most, hogy így utólag hallgatom ezeket a nótákat, arra jutottam, hogy legközelebbre bizony alaposan fel fogok készülni. Ami persze nem fog nehézséget okozni, ugyanis a nóták remekek.
 
Sajnos, nagyon kevesen jöttek el, a színpad előtti tér fele-kétharmada telt meg. Hogy mi ennek az oka, azt jó lenne tudni.
 
Amúgy rengeteg inspirációt jelent számomra, amikor egy ilyen kaliberű gitáros jön el hozzánk. Már ki is próbáltam, hogy hol tartok a sweep picking-tapping motívumaimmal. Hmmm, még gyakorolnom kell.
 
Végezetül, álljon itt az egyik nóta,  a The Raven:
 

 

Reggel még gondolkoztam rajta, hogy elmenjek-e erre a koncertre.  Bár Marty Friedmanről ugyan tudtam, hogy remek gitáros, és nem akárkikkel játszott korábban (Jason Becker, Megadeth), és hogy szóló karrierje is igen jelentős, viszont nem ismertem annyira a nótáit, leszámítva néhány számát. Aztán valami belső hang hatására úgy döntöttem, hogy elmegyek. Milyen jó, hogy így döntöttem, máskülönben életem egyik legjobb koncertjéről maradtam volna le.

 

A bemelegítést a K3 zenekar vezényelte le (Kállai János-gitár, Szuna Péter-basszusgitár, Nagygyörgy Gábor-dob). Kicsit késtem, így a kb. 30 perces játékidő első feléről lemaradtam. Amikor megérkeztem, éppen egyik kedvencem, az Above the world ment, aminek főtémája a líd és mixolíd skálákra épül. Nagyon sejtelmes, “mágikus” hangzás a végeredmény, még Satriani is kézbe kapná a gitárját ezt hallva.

 

A zenekar a tőlük megszokott precíz, feszes játékkal játszott (mivel már több koncertjükön voltam, így írhatom, hogy “megszokott”). Még két-három számot játszottak, köztük a Path of a Storm címűt, amin anno vendégszerepelt Jordan Rudess (Dream Theater). A koncertjük végét az End of Evolution zárta. Ebben a nótában szerintem gitárosként külön érdemes figyelni/hallgatni János ritmusjátékát, tanítanivaló a pengetése.

 

Rövid átszerelés után a színpadon termett Marty Friedman és fiatal japán zenészekből álló csapata (Takayoshi Ohmura-gitár, Ryota Yoshinari-basszusgitár, Mitsuru Fujisawa-dob). Hát, nehéz mit írni arról, ami ez után történt, döbbenetesen jó koncert volt, olyan pozitív energia áradt le a színpadról, hihetetlen, legszívesebben megnézném Őket ma is. Egy instrumentális gitárkoncerten nyilván a gitáré a főszerep, de a zenekar látványban, színpadi mozgásban is maximumot nyújtott. A fiatal japán zenészek olyan elánnal mozogtak, hogy nem tudtam nem vigyorogni, ahogy Őket néztem (a rikító ruhákról már nem is beszélve).

 

Martyról tudtam, hogy kiváló gitáros, de már azt is tudom, hogy elképesztően jó dalszerző. Az első fele a koncertnek elröppent, egymást váltogatták a nagy zúzdák, hatalmas tekerések, vidám vagy keserédes dallamok, mégpedig úgy adagolva, hogy pont ne váljon egyhangúvá. Nem egy számban olyan riffek voltak, hogy egy thrash metal zenekar is örömmel játszaná. Marty egyik kedvenc gitáros technikája a sweep picking, átfogó bemutatót tartott a témából.

 

Kb. a koncert felénél Marty mondott pár szót arról, hogy Tokyo milyen nehéz helyzetben van most, de ezzel együtt mennyire örülnek neki és köszönik, hogy zenélhetnek nekünk. Ezután a basszusgitáros a mikrofon mögé lépett, és elénekelt a többiek kíséretével egy japán nyelvű dalt, ez inkább olyan ballada-szerű volt, de a sok zúzás után egy kis pihenő pont kellett.

 

A gitáros Ohmura játéka még külön említést érdemel. Nagyjából végigpörögte az egész koncertet, és közben adagolta a riffeket, míg Marty szólózott. De aztán voltak nóták, amikben együtt játszotta Martyval  a témákat, vagy éppen “gitárpárbajt” vívott vele. Volt egy kis szólórésze, ott olyan darálást levágott, hogy gitárosként legszívesebben a földbe bújtam volna. A legviccesebb az volt, mikor egy nótában játszott egy többoktávos sweep picking futamot (persze irgalmatlan tempóban), a többiek meg látványosan abbahagyták a zenélést. A dobos előjött a cájg mögül, Marty és basszusgitáros elkezdett sörözni, leültek a földre, lazultak. Ohmura meg nyomatta tovább ugyanabban a sebességben a sweep picking témát. Fel-le, fel-le. Nem kétszer gyakorolta otthon, az tuti. Aztán mikor a többiek kipihenték magukat, visszamentek a helyükre. és folytatódott a nóta.

 

Az utolsó szám  a koncerten a Bad D.N.A volt (a számítógépes témák persze kimaradtak, mondjuk, itt nem is hiányoztak, bár nekem tetszik az eredeti verzió is). Egy rövidített verziót játszottak, de szerencsére az a szóló benne volt, ami a szám első felében van (alul ott a klip, hallgasd meg!). Ahogy a refrénről átmegy a dallam a szólóba…Hátborzongató! (Jó értelemben véve.)

 

Összeségében elképesztően változatos, energikus koncert volt, hazafelé menet azt gondoltam, hogy nagyjából így képzelek el egy tökéletes instrumentális gitárkoncertet. Megerősítette bennem, hogy bár vannak időszakok, amikor nem úgy megy a gitáron való gyakorlás, mint kellene, pl. időhiány miatt, vagy a fejlődés lassabb, mint ahogy elképzeli az ember, de gitározni jó, nagyon jó.

 

 

Itt egy koncertfelvétel Athénból:

 

Ez az ősz tetszett, előbb Satriani, most Paul Gilbert. Ezen a koncerten a bemelegítésről Cseh István és egy hegedűs-énekeshölgy gondoskodott (nem tudtam kinyomozni a nevét). István klasszikus zenei szettel jött (azt mondta, ez Paulnak volt a kifejezett kérése, hiszen István amúgy a rockzenét is ismeri és műveli), majd a kolléganővel karöltve egy népzenei blokkal fejeztél be a műsorukat. Ennek során saját, hangulatos szerzeményeket illetve feldolgozásokat játszottak. Sikerüket mi sem jellemzi jobban, mint hogy a közönség visszatapsolta őket.

Ezután rövid beállás-átszerelés-miegymás jött, majd színpadra lépett zenekarával a Váltott Pengetés Nagyura. Paul most rockosabbra vette a hangzást, mint legutóbb, ugyanis az alap basszus (Craig Martini)  -dob (Jeff Bowders) felállás mellett most egy másik gitáros (Tony Spinner) jött vele, nem pedig a felesége, Emi, aki billentyűn játszott múltkor. Nem sokat lacafacáztak, belecsaptak rendesen,  rögtön az első nótával megadták a koncert alaphangulatát, ami végig remek maradt.


Játszottak Paul szólóalbumáról, a Racer X-es időkből, illetve feldolgozást is. Ezen a koncerten néhány keményebb tételtől eltekintve (Scarified, Technical Difficulties), inkább a blues-rockos stílus kapta a főszerepet. Paul technikai tudását felesleges elemezni, korunk egyik legnagyobb virtuóza. Ettől azonban egy koncert még nem lesz feltétlen jó, de Paul alaposan átgondolta, és felépítette a műsort, ami végig izgalmas maradt, aminek több oka is volt.

Egyrészt Ő is, és a gitáros kolléga is jó pár nótában énekelt (még a basszeros is besegített a vokálozásban), így a nóták felépítése is változatosabb lehetett. (Tony Spinnert még nem ismertem, de remekül énekel. Pault már hallottam korábban is énekelni, így már nem lepődtem meg, hogy gond nélkül elénekli a dalokat.) Még nótán belül is megosztották időnként a feladatot, vagyis az egyik verssort az egyikük énekelte, a másikat a másikuk, persze úgy, hogy passzoljon a nótába.

Másrészt itt tényleg egy zenekar lépett fel, aminek  az egyik tagját úgy hívták, hogy Paul Gilbert. Vagyis, mindhárom kolléga kapott hosszabb-rövidebb szóló részt is, Tony jó néhányszor a műsor során. És ez a szisztéma szerintem nagyon jól működött. Ezek a szólók remekül beleillettek az adott nótába, szóval nem öncélú magamutogatásról volt szó.  Tony Paullal nem egyszer “gitárpárbajt” vívott, és méltó párja volt. Még nem hallottam róla, de fantasztikus gitáros.

Paul mindig is úgy tűnt nekem, mint aki minden beképzeltségtől mentes, ezt támasztotta alá ez a koncert is. Végig nagyon barátságos volt a közönséggel, a zenésztársait többször is bemutatta,  a szólólehetőségek révén bevonta őket a “buliba”. Nem csak a darálásra helyezte a hangsúlyt (persze azért gyors szólók is voltak, telepakolva kedvenc technikáival), de okosan fel is építette a számokat, és a műsort. Remek koncert volt, remélem, mihamarabb viszontlátjuk.

Nagyon vártam Satriani koncertjét, az egyik kedvenc gitárosom.  Szokásomtól eltérően erre a koncertre “felkészületlenül” mentem, mivel a legutolsó albuma még nincs meg, de gondoltam sebaj, legalább egyből koncertkörülmények között hallgathatom meg ezeket.

A koncert a lendületes Ice 9-nal kezdődött, Satriani ugrált az intro riff alatt. Végig nagyon lelkes volt, nevetett, integetett, bejárta a színpadot.  Időnként két szám között elmondta, hogy mikor vagy miként írta azt a nótát, vagy hogy mire utal a nóta címe. Bár már 50 felett van, színpadi teljesítménye és játéka alapján 30-nak mondanám, úgy hozta a leggyorsabb futamokat, mint bármikor máskor (nem tudom, meddig bírják az ujjai ezt a sebességet, bár pl. Chet Atkins is haláláig gitározott, és nem lassult a játéka). A tőle megszokott díszítéseket, frazírokat bőségesen prezentálta.

Satriani koncerten mindig improvizál, a nóták szólójában sokszor, sok helyen mást játszik, mint amit a stúdióalbumon bemutatott, időnként még a főtémát is megváltoztatja kicsit – így tett ez alkalommal is. Ez a szokása nagyon tetszik, így sokkal izgalmasabb a koncert. 4 tagú zenekar kísérte ezen a koncertkörúton (dob, basszus, ritmusgitár, billentyű), mindannyian remekül segítették a gitármágust.

A koncerten elég sok albumról hallhattunk dalokat, ami nagy örömömre szolgált, és pár olyan “kötelező” darab ki is maradt, mint pl. a Surfing with the alien. Az egyes albumról a Hordes of locusts (nagy kedvencem, az intronál csak úgy röfögött a gitár), és a Memories volt. Az Extremistről a War és a Summer song. A Flyingról  a címadó, a Potato head, és a Big bad moon volt (itt Satriani szájharmónikázott, és énekelt a nótának megfelelően).

A Surfinget a már említett Ice, a Satch Boogie, és a Always with me képviselte. Szerepelt a spanyolos Andalusia a múlt albumról,  a Crystal Planetről a címadó, a Crowd chant a Super Colossalról. A legutolsó album is szép számmal képviselte magát, ha jól számoltam 7 nóta szerepelt (Premonition, Light years away, Dream Song, God is crying, Wind in the trees, Pyrrhyc Victoria, Littleworth Lane).  Így több mint 2 órás volt a koncert. Egy ilyen hosszúságú koncertet végigjátszani ilyen technikai szint és sebesség  mellett, úgy hogy végig a gitáré a főszerep…no comment.

Azon túl, hogy Satrianit mindig örömmel látom és hallgatom, sajnos a hangosítás nem volt tökéletes, így nem tudtam egész végig felhőtlenül élvezni a koncertet. Vagy az egész cucc túl hangos volt, vagy a többi hangszer, de sok nóta szólójából alig hallottam valamit. Ez főleg a rockosabb nótáknál fordult elő, a visszafogottabb nótákban a szólókat is ki lehetett venni (pl.: Always with me, Wind in the trees, Littleworth Lane). Jót tett a hangzásnak, amikor kicsit visszafogták magukat, így a hallójáratok némi “légvételhez” jutottak-némi képzavarral élve. Ilyen volt pl. az Andalusia akusztikus gitárral játszott introja, de nekem tetszett a Wind in the trees során játszott billentyűszóló is.

Ettől eltekintve jó volt látni/hallani korunk egyik legmeghatározóbb gitárosát, remélem, betartja ígéretét, és hamarosan jön megint, és nem kell annyit várni a legközelebbi alkalomra, mint most (ha jól emlékszem 2006-ban volt utoljára).

Jöjjön a Hordes of locusts (párizsi felvétel)