Koncert: Marty Friedman, K3 (Diesel Club, 2011.05.19)


Reggel még gondolkoztam rajta, hogy elmenjek-e erre a koncertre.  Bár Marty Friedmanről ugyan tudtam, hogy remek gitáros, és nem akárkikkel játszott korábban (Jason Becker, Megadeth), és hogy szóló karrierje is igen jelentős, viszont nem ismertem annyira a nótáit, leszámítva néhány számát. Aztán valami belső hang hatására úgy döntöttem, hogy elmegyek. Milyen jó, hogy így döntöttem, máskülönben életem egyik legjobb koncertjéről maradtam volna le.

 

A bemelegítést a K3 zenekar vezényelte le (Kállai János-gitár, Szuna Péter-basszusgitár, Nagygyörgy Gábor-dob). Kicsit késtem, így a kb. 30 perces játékidő első feléről lemaradtam. Amikor megérkeztem, éppen egyik kedvencem, az Above the world ment, aminek főtémája a líd és mixolíd skálákra épül. Nagyon sejtelmes, “mágikus” hangzás a végeredmény, még Satriani is kézbe kapná a gitárját ezt hallva.

 

A zenekar a tőlük megszokott precíz, feszes játékkal játszott (mivel már több koncertjükön voltam, így írhatom, hogy “megszokott”). Még két-három számot játszottak, köztük a Path of a Storm címűt, amin anno vendégszerepelt Jordan Rudess (Dream Theater). A koncertjük végét az End of Evolution zárta. Ebben a nótában szerintem gitárosként külön érdemes figyelni/hallgatni János ritmusjátékát, tanítanivaló a pengetése.

 

 

Rövid átszerelés után a színpadon termett Marty Friedman és fiatal japán zenészekből álló csapata (Takayoshi Ohmura-gitár, Ryota Yoshinari-basszusgitár, Mitsuru Fujisawa-dob). Hát, nehéz mit írni arról, ami ez után történt, döbbenetesen jó koncert volt, olyan pozitív energia áradt le a színpadról, hihetetlen, legszívesebben megnézném Őket ma is. Egy instrumentális gitárkoncerten nyilván a gitáré a főszerep, de a zenekar látványban, színpadi mozgásban is maximumot nyújtott. A fiatal japán zenészek olyan elánnal mozogtak, hogy nem tudtam nem vigyorogni, ahogy Őket néztem (a rikító ruhákról már nem is beszélve).

 

Martyról tudtam, hogy kiváló gitáros, de már azt is tudom, hogy elképesztően jó dalszerző. Az első fele a koncertnek elröppent, egymást váltogatták a nagy zúzdák, hatalmas tekerések, vidám vagy keserédes dallamok, mégpedig úgy adagolva, hogy pont ne váljon egyhangúvá. Nem egy számban olyan riffek voltak, hogy egy thrash metal zenekar is örömmel játszaná. Marty egyik kedvenc gitáros technikája a sweep picking, átfogó bemutatót tartott a témából.

 

Kb. a koncert felénél Marty mondott pár szót arról, hogy Tokyo milyen nehéz helyzetben van most, de ezzel együtt mennyire örülnek neki és köszönik, hogy zenélhetnek nekünk. Ezután a basszusgitáros a mikrofon mögé lépett, és elénekelt a többiek kíséretével egy japán nyelvű dalt, ez inkább olyan ballada-szerű volt, de a sok zúzás után egy kis pihenő pont kellett.

 

A gitáros Ohmura játéka még külön említést érdemel. Nagyjából végigpörögte az egész koncertet, és közben adagolta a riffeket, míg Marty szólózott. De aztán voltak nóták, amikben együtt játszotta Martyval  a témákat, vagy éppen “gitárpárbajt” vívott vele. Volt egy kis szólórésze, ott olyan darálást levágott, hogy gitárosként legszívesebben a földbe bújtam volna. A legviccesebb az volt, mikor egy nótában játszott egy többoktávos sweep picking futamot (persze irgalmatlan tempóban), a többiek meg látványosan abbahagyták a zenélést. A dobos előjött a cájg mögül, Marty és basszusgitáros elkezdett sörözni, leültek a földre, lazultak. Ohmura meg nyomatta tovább ugyanabban a sebességben a sweep picking témát. Fel-le, fel-le. Nem kétszer gyakorolta otthon, az tuti. Aztán mikor a többiek kipihenték magukat, visszamentek a helyükre. és folytatódott a nóta.

 

Az utolsó szám  a koncerten a Bad D.N.A volt (a számítógépes témák persze kimaradtak, mondjuk, itt nem is hiányoztak, bár nekem tetszik az eredeti verzió is). Egy rövidített verziót játszottak, de szerencsére az a szóló benne volt, ami a szám első felében van (alul ott a klip, hallgasd meg!). Ahogy a refrénről átmegy a dallam a szólóba…Hátborzongató! (Jó értelemben véve.)

 

Összeségében elképesztően változatos, energikus koncert volt, hazafelé menet azt gondoltam, hogy nagyjából így képzelek el egy tökéletes instrumentális gitárkoncertet. Megerősítette bennem, hogy bár vannak időszakok, amikor nem úgy megy a gitáron való gyakorlás, mint kellene, pl. időhiány miatt, vagy a fejlődés lassabb, mint ahogy elképzeli az ember, de gitározni jó, nagyon jó.

 

 

Itt egy koncertfelvétel Athénból:

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük