Joe Satriani az Arénában 2010.11.08


Nagyon vártam Satriani koncertjét, az egyik kedvenc gitárosom.  Szokásomtól eltérően erre a koncertre “felkészületlenül” mentem, mivel a legutolsó albuma még nincs meg, de gondoltam sebaj, legalább egyből koncertkörülmények között hallgathatom meg ezeket.
 
A koncert a lendületes Ice 9-nal kezdődött, Satriani ugrált az intro riff alatt. Végig nagyon lelkes volt, nevetett, integetett, bejárta a színpadot.  Időnként két szám között elmondta, hogy mikor vagy miként írta azt a nótát, vagy hogy mire utal a nóta címe. Bár már 50 felett van, színpadi teljesítménye és játéka alapján 30-nak mondanám, úgy hozta a leggyorsabb futamokat, mint bármikor máskor (nem tudom, meddig bírják az ujjai ezt a sebességet, bár pl. Chet Atkins is haláláig gitározott, és nem lassult a játéka). A tőle megszokott díszítéseket, frazírokat bőségesen prezentálta.
 
Satriani koncerten mindig improvizál, a nóták szólójában sokszor, sok helyen mást játszik, mint amit a stúdióalbumon bemutatott, időnként még a főtémát is megváltoztatja kicsit – így tett ez alkalommal is. Ez a szokása nagyon tetszik, így sokkal izgalmasabb a koncert. 4 tagú zenekar kísérte ezen a koncertkörúton (dob, basszus, ritmusgitár, billentyű), mindannyian remekül segítették a gitármágust.
 
A koncerten elég sok albumról hallhattunk dalokat, ami nagy örömömre szolgált, és pár olyan “kötelező” darab ki is maradt, mint pl. a Surfing with the alien. Az egyes albumról a Hordes of locusts (nagy kedvencem, az intronál csak úgy röfögött a gitár), és a Memories volt. Az Extremistről a War és a Summer song. A Flyingról  a címadó, a Potato head, és a Big bad moon volt (itt Satriani szájharmónikázott, és énekelt a nótának megfelelően).
 
A Surfinget a már említett Ice, a Satch Boogie, és a Always with me képviselte. Szerepelt a spanyolos Andalusia a múlt albumról,  a Crystal Planetről a címadó, a Crowd chant a Super Colossalról. A legutolsó album is szép számmal képviselte magát, ha jól számoltam 7 nóta szerepelt (Premonition, Light years away, Dream Song, God is crying, Wind in the trees, Pyrrhyc Victoria, Littleworth Lane).  Így több mint 2 órás volt a koncert. Egy ilyen hosszúságú koncertet végigjátszani ilyen technikai szint és sebesség  mellett, úgy hogy végig a gitáré a főszerep…no comment.
 
Azon túl, hogy Satrianit mindig örömmel látom és hallgatom, sajnos a hangosítás nem volt tökéletes, így nem tudtam egész végig felhőtlenül élvezni a koncertet. Vagy az egész cucc túl hangos volt, vagy a többi hangszer, de sok nóta szólójából alig hallottam valamit. Ez főleg a rockosabb nótáknál fordult elő, a visszafogottabb nótákban a szólókat is ki lehetett venni (pl.: Always with me, Wind in the trees, Littleworth Lane). Jót tett a hangzásnak, amikor kicsit visszafogták magukat, így a hallójáratok némi “légvételhez” jutottak-némi képzavarral élve. Ilyen volt pl. az Andalusia akusztikus gitárral játszott introja, de nekem tetszett a Wind in the trees során játszott billentyűszóló is.
Ettől eltekintve jó volt látni/hallani korunk egyik legmeghatározóbb gitárosát, remélem, betartja ígéretét, és hamarosan jön megint, és nem kell annyit várni a legközelebbi alkalomra, mint most (ha jól emlékszem 2006-ban volt utoljára).
 

Jöjjön a Hordes of locusts (párizsi felvétel)

 

Megjegyzés hozzáfűzése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.